Hűvös őszi este volt. Én magányosan sétálgattam a lemenő nap fényében. Néha szerettem egy kis időre eltűnni oda, ahol senki sem talál meg. A szüleim persze mindig leszidtak érte. Imádtam a házunk közeli erdőben sétálgatni, míg rá nem bukkantam a tisztásra. Az utóbbi időben persze annyit jártam itt, hogy akár becsukott szemmel is odataláltam volna. Szerettem az érzést, hogy itt egyedül lehetek távol a nagy családi házunk nyüzsgésétől. Ma sem volt másképpen. Még is mintha különösen lassan, megfontoltan lépkedtem volna az úton, ami a helyhez vezetett. Hallgattam a madarak csicsergését és az állatok neszezését. Nem féltem. Mindig is állatbarát voltam. Elmosolyodtam, amikor egy nyuszi bukkant elő a bokorból és riadtan ugrott egyet, amikor meglátta, hogy felé tartok. Majd gyors léptekkel már odébb is szökkent. Mire kiértem a tisztásra már besötétedett. Jól látszottak a tiszta égen a csillagok. A szél néha-néha meglibbentette a nyári ruhám szélét. Olyannak hatott, mintha a természet maga vezetett volna ide és most hívogatna, csalogatna, hogy kerüljek beljebb. Felkacagtam ezen a játékos gondolaton, de szót fogadva a virágos rét közepére feküdve. Együtt kémleltem a környezettel a gyönyörű égboltot.
Egy kicsit elbóbiskolhattam, mert egy hatalmas csattanásra ébredtem. Mintha az egyik fába belecsapott volna egy villám. Riadtan pillantottam körbe, de az erdő csendes volt és nyugodt. Talán túlságosan is. Egy pillanatra lehunytam a szemem. Ekkor hallottam meg a neszezést a hátam mögül.
A fiú fekete haja ziláltan állt az ég felé nézve. Csípőjén hanyagul egy farmer nadrág lógott. Mást nem viselt. Rám emelte tekintetét én pedig levegő után kaptam. A szeme olyan világos volt, hogy alig lehetett megkülönböztetni az íriszét a szeme fehérjétől. A holdfényében ezüstösen csillogott és abban a percben, ahogy lustán rám emelte pillantását, rádöbbentem, hogy nem csak az éjszaka miatt. Valóban ezüst szeme volt. Hajával együtt olyan furcsa kontrasztot alkotott, amitől az ember egy pillanatra nem kap levegőt. Nyeltem egyet miközben figyeltük egymást. Az idegen tétovázott, de a tekintetét végig rajtam tartotta. Talán nem tudta eldönteni, hogy mit tegyen, így hogy én is láttam az érkezését. Végül az erdő széle felé fordult, majd egy fán átsétálva egy szempillantás alatt semmivé lett. Eltűnt, mint a kámfor. Ijedten rohantam oda, ahol az előbb még Ő állt, de mostanra már nyoma sem maradt. Hangosan sóhajtottam fel. Észre sem vettem, hogy eddig bent tartottam a levegőt. A tüdőm égetett, a szememet pedig csípték könnyek.
Képzelődtem? Ki lehetett ez az idegen? Létezik egyáltalán?
És a legfontosabb vajon miért érdekel ennyire?
Utolsó kommentek