nikiporkolab

Különös érzés fogott el a repülőgépen ülve. Felemelőnek kellett volna hatnia, hogy elköltözünk. Én még is tragédiaként éltem meg, mert tulajdonképpen az is volt.

Alig egy hónapja, hogy Papa itt hagyott minket. Az addig életvidám, erős fiatal férfit pár óra leforgása alatt elvitte egy furcsa, alattomos szívroham. Semmi jel nem utalt arra, hogy bármi baja is lett volna azelőtt. Imádtam az apámat. Mindig ott volt, ha kellett. Megvédett, biztatott és magához ölelt, ha arra volt szükségem. Anyámmal szinte rajongtak egymásért. Ők ketten, mintha egymásnak lettek volna teremtve. Így éltünk mi hárman egy gyönyörű kis házban San Francisco szívében, addig a végzetes napig míg Papa rosszul nem lett.

Gyönyörű reggelnek indult. A nap mintha ezerszer jobban sütött volna és a madarak is szebben énekelték a dalukat. A szüleimmel éppen azt tervezgettük, hogy a nyári szünidő alatt hova utazzunk el. Mindig is utazgatós típusok voltunk. Aztán egyik percről a másikra romba dőlt minden tervünk. Az események gyorsan követték egymást és a végére már csak arra emlékszem, ahogy a nap végén anya keserves zokogással hullt a padlóra a közeli kórházban. Tudtam, hogy az a nap megváltoztat mindent. Néhány nap leforgása alatt döntött az életünk felett. Egyedül. Kizárva engem. Így az emlékek elől menekülve kitalálta, hogy a legjobb módja a továbblépésnek ez a költözés. Kicsit talán túl komolyan értelmezte a továbblépést és szó szerint vette a dolgot. Olyannyira, hogy most egy idegen városba tartunk, egy idegen repülőgépen utazva. Sikítani tudtam volna, még is csendben maradtam. Nem szerettem a változást. Főleg nem az ilyen fajta változást.

A repülőről leszállva a furcsa érzés nem múlt el. Mintha egy kirakatbaba lennék ebben a különös, idegen országban. Mindenki minket, napbarnított amerikaiakat bámult a pekingi reptéren. Fel sem tudtam fogni, hogy Mama miért pont ezt a zsúfolt egyformaságot választotta. Itt mindenki ismeretlen. A hely. Az emberek. Az ország. Sőt még a földrész is. Más. Idegen. Furcsa.

Az első pillanattól kezdve utáltam a helyet és a másnapi iskola sem javított a helyzeten. Én voltam az új, akihez nem szóltak. Nekem pedig még mindig idegen, hideg és meglepően egyforma volt minden. Nem értettem az írásjeleket, de még csak az én nyelvemet sem beszélte senki. Szomorú voltam Papa miatt és teljesen összetörtem a költözés végett. Az addigi csillogó és napfényes életemet felváltotta ez a bizonytalan ismeretlen, ahol egyedül voltam. Senki és én. Én és senki. Micsoda gyönyörű barátság kezdete. Ez vicces is lehetett volna, de a helyzetet tekintve inkább a siralmas kategóriát súrolta. Míg egy nap rádöbbentem, hogy tulajdonképpen segített is a dolog. Ez a sok újdonság elterelte az addigi rosszról a gondolataimat és a maga nyakatekert módján elkezdtem évezni a dolgot. Néhány hét alatt rádöbbentem, hogy nem a hely vagy az emberek idegenek számomra, hanem Én magam. És ez lassan kezdett megváltoztatni. Más szemszögből kezdtem figyelni. Észrevettem, hogy az embereknek, és mivel ők voltak többen, Én magam vagyok a furcsa, új dolog. Ez a szó meg akasztott és nem hagyott nyugodni. Ott motosztkált a fejemben mikor ébredtem vagy iskolába menet a buszon. Ki is idegen? Ki lehet egyáltalán idegen? Létezik egyáltalán, hogy idegen legyen valaki?

Végül néhány hét töprengés után rájöttem, hogy tulajdonképpen számos dolog lehet nekünk ismeretlen, idegen. Pont úgy, ahogy minden embernek is. Egy ország, egy hely, de akár egy személy is. Amint rájöttem, hogy alkalmazkodnom kell minden könnyebben ment. Persze azóta is hiányzik Papa, pont úgy ahogy Mamának is, de rá kellett döbbennem, hogy nem minden ismeretlen rossz. Valamint, hogy a rossz sem mindig ismeretlen és idegen számunkra. Minden csak nézőpont kérdése.

Hát így kezdtük meg életünket mi ketten, Mama és én, egy idegen helyen.